Beszámoló a 2026-os Vallásszabadság Lovas Zarándoklatról
A zarándoklat nem puszta helyváltoztatás vagy fizikai tájbejárás, a lovas ember útja sem mérhető csupán nyeregórákban vagy megtett kilométerekben. Amikor nyeregbe szállunk, akkor az elindulás mindig lemondás a megszokott biztonságról, de a lélek mélyén mindvégig ott dereng a zarándoklat alapelve: eljutni A-ból B-be, onnan a belső Énbe, és az Énből végül az Égbe.
A 2026-os Vallásszabadság Lovas Zarándoklat ezt a lelkiséget hordozva formálódott kerek egésszé a Bethlen Gábor Alap támogatásával, a Kárpát-medencei Lovas Program részeként. Az idei zarándokút különleges emberi és generációk közötti összefogást tükrözött: mindkét fő útszakaszon tíz-tíz lovas kerekedett útra, ahol szüleikkel tartó gyermekek, unokáikat kísérő nagyszülők sora kötötte össze a múltat, a jelent és a jövőt a nyeregben.
Az eseménysorozat június 27-én vette kezdetét Székelyderzsen a hagyományos jégverés napi határkerülési ünnepséggel. Ezt követte a zarándoklat két fő fejezete:
A zarándokút július 12. és 15. között a Belső-Mezőség tájain folytatódott. Ezen a szakaszon a szakmai irányítást Demény Elemér lovas vezető adta, míg a lelki útravalóról Demeter Sándor Lóránd unitárius lelkész, lovas zarándok gondoskodott. Magyarszovátról indulva, a paták kopogása végigkísérte a Trianon után bezárkózó, mégis makacs büszkeséget őrző nemesi udvarházak és tórendszerek világát Kolozstól, Zsuktól és Bonchidától kezdve Cégen át egészen Búzáig és Magyarpalatkáig. E sárba és porba borult tájon a lovasok az előttük járó nemzedékek nyomában jártak: emlékükben feltámadt Wass Albert konok hűsége és Balázs Ferenc közösségépítő hite, akik egykor a Helikoni íróközösség tagjaiként formálták az erdélyi megmaradás igéit.
Augusztus 10. és 13. között a zarándokút a Hargita déli hegyeinek vadregényes bérceire, Udvarhelyszék és Csíkszék határvidékére tevődött át. Ezen a hegyi szakaszon Szőcs Elek hagyományőrző huszárkapitány vigyázta a csapat lépteit technikai vezetőként, míg a lelki útmutatást ismét Demeter Sándor Lóránd hordozta. A Homoród-Sopárkútról induló útvonal Szelterszfürdőn, az Almási-barlangon, a Kormos völgyén, Szentimre-Büdösfürdőn, Piricskén, a Tolvajos-tetőn és Szentegyházán át kanyargott. A fenyvesek zord szépsége és az hegyek csendje közepette Dávid király határvidéki bolyongásai és a szentírási zsoltárok nyújtottak szellemi támaszt. Az útvonal mentén egymást váltó katolikus és protestáns települések, a mementók és az útszéli keresztfák nem a megosztottságot, hanem a kiengesztelődés és a hídépítés lehetőségét hirdették.
A zarándoklat mindkét útján az Egység imájával támogatták egymást a lovasok: „Lábunk együtt járjon, / Kezünk együtt mozduljon / Szívünk együtt dobbanjon, / Bensőnk együtt érezzen, / Elménk gondolata egy legyen, / Fülünk együtt figyeljen a csöndességre, / Szemünk egymásra nézzen, / Ajkunk együtt fohászkodjon a / Mi Atyánkhoz. Ámen
A fizikai erőnlétet, a kitartást sokszor próbára tevő, de a lelkileg felemelő élmények után a zarándokút Székelyudvarhelyen zárult egy értékelő eseménnyel.
A zarándokok azért vállalták e rendhagyó utat, hogy a felekezeti határok mentén haladva megtapasztalják az erdélyi vallásszabadság ötszáz éves örökségét, s megerősítsék a szórványban élő magyar közösségek megmaradását. Lovas útjuk alatt megtanulták tisztelni a szülőföldet, a ló lépéseinek ismétlődő ritmusával és lassúságával behúzódni a lélek belső barlangjaiba, és a megszokott komfortzónát elengedve ráhagyatkozni Isten vezetésére.
A nyeregből leszálló vándorok végül nemcsak a hegyekből és a mezőségi dombokról tértek vissza, hanem lelki útjukról hozták magukkal annak a bizonyosságát, hogy a megtett kilométerek pora letörölhető, de a megélt testvériség és a szülőföld iránti hűség örökre velük marad.
